Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Kabaré, bojkott és közröhej a Bródy Sándor utcában avagy: jó ebédhez szól az értelmiség. Seres László, www.hirszerzo.hu, 2007. június 23. Bajor Imrének igaza van. A rádió elnökének nyíltan ki kellett volna állnia azzal, hogy a kabaré szar, Farkasházy nem vicces, soha nem is volt az, és nem 1981 van, hanem 2007. Now I know the score I don’t need you anymore Don’t want you cause you’re a bore (Ramones: Glad To See You Go)   „Fellázadtak a humor nagyágyúi” – írja a Blikk, „Háború tört ki a Magyar Rádióban!” A felkiáltójelet azonban nem követi konkrét harci cselekmények leírása, annyi történt, hogy Garas Dezsõ nem vette át a Karinthy-gyûrût, így tiltakozván az ellen, hogy a rádió vezetése elküldte Farkasházy Tivadart. „A Nemzet Színészének lépése lavinát indított el” – írja a bulvárlap, de azt már nem fejti ki, mibõl is áll a lavina.   A harc folytatódik. „Eltûnnek a legendás mûsorok” – így a Blikk keretes anyaga, majd másnap újabb félkolumnás õrület: „Bojkottra készülnek a Magyar Rádió ellen – A humoristák visszavágnak”. De miért is vágnak vissza, miért is akarja Nagy Bandó András „a rádió bojkottjára” szólítani azokat, akiket ma jobb híján humoristáknak hívunk? Ja, majd elfelejtettük az elõzõ bekezdés óta: mert elküldik Tivadart, és mert kevesebb lesz a kabaré a közrádióban, és emiatt jelentõs közsérelem forog fenn.   „Kabarélázadás” – foglalja össze minitudósítását a Népszabadság címe, és ez telitalálat: a kabaréügy 1 db. közröhej.   A magyar értelmiség idõnként szereti kifejezni szolidaritását (már amit ezalatt ért, és már amennyiben ki tudja fejezni), de elsõsorban önmagával, saját „mûhelyeivel”, saját politikai, kulturális és zenei ízlésével szeret szolidáris lenni, éspedig szekértáborokon átívelõen. Vegyük még hozzá a saját munkahely mint megélhetési forrás féltését, ez teljesen legitim, végül is ki szereti, ha x év után kikúrják valahonnan? Csak a médiafelhajtás része, az aránytalan egy hangyafasznyit.   Miközben a Farkasházy-féle közsérelemmel (és még 191 rádiós elküldésével) egyidõben jöttek hírek arról, hogy 740 állás szûnhet meg a Központi MÁV Kórházban, a szombathelyi Markusovszky Kórház az idén 130 munkatársától válik meg, a gyõri önkormányzat elküld 243 iskolai közalkalmazottat, a gyõri Danone 93 dolgozót, megszaporodtak a lokális fájdalmi tudósítások a Bródy Sándor utcából. „Lefaragnak a Magyar Rádió nagy múltú énekkarából is” – tudósít hangsúlyos harmadik oldalán a Népszava, hogy aztán a cikkbõl kiderüljön: elküldenek néhány énekest az MR énekkarából.   Demagóg vagyok? Nem. A fenti esetekben sem akarok semmilyen szociálisan érzékeny, mûfelháborodott szolidaritási chartát látni. Gazdasági kényszerhelyzetben létszámleépítés van, ennyi. Ám amikor a médiában dolgozó, azt a saját lobbiérdekeire elsõosztályúan használni tudó értelmiség éppen nem adómegkerülési kedvezményeket igyekszik kikunyerálni a haveri kormányoknál, akkor önmagáért tüntet, saját szerepét turbózza fel nemzeti/kulturális/értékmegõrzõ üggyé a nyilvánosság elõtt, ja, és persze mindig „mûhelyeket” akar megmenteni.   Mint például a rádiókabarét, a Kádár-korszak velünk élõ hátborzongató audio-örökségét.    Ugyanez történt akkor, amikor a Kertész Imrétõl Usztics Mátyásig terjedõ ökumenikus értelmiségi spektrum többszáz aláírója „megdöbbenéssel értesült ” arról, hogy „a Magyar Rádió vezetése meg akarja szüntetni az intézmény önálló Mûvészeti Fõszerkesztõségét, és be akarja olvasztani a politikai fõadóba, a Kossuth rádióba.” Ezzel szerintük nem kevesebb történik, mint hogy „az átfogó szellemi folyamatok jelenségeinek felmutatása, követése kikerül az elemzõ szakértelem körébõl, és az aktualitás, a politikai újságírás pillanatnyi érdekeinek alárendeltje lesz.” Így, kész tényként: a politika diktál majd a kultúrának, úgyhogy „a magyar nyelv színvonalas szellemi mûhelye tûnhet el.” Ezt írta alá februárban Ablonczy Lászlótól Závada Pálig szinte mindenki, aki ma számít a magyar kultúrában. Ugyanez volt a helyzet akkor, amikor az egyik tévécsatorna kedvelõi kvázi nemzeti ügyet kreáltak abból, hogy egy privát szolgáltató, a UPC ki akarta venni kedvenc Mezzójukat a kínálatból. A Nyilvánosság Klub egész kolumnás aláírásgyûjtést szervezett az ügyben, azzal a pártállami nyelvezetû kultúrpolitikai útmutatással súlyosbítva, hogy „az intézkedés nem jogellenes ugyan, de a kulturális nevelés és a mûvészeti értékek befogadása szempontjából káros.” A UPC látta a médiavisszhangot, ránézett az aláírók névsorára, és visszakozott a minimális nézettségû csatorna ügyében. Most pedig itt az új kulturális/nemzeti/értékmegõrzõ „mûhely”, a rádiókabaré ügye.   A Karinthy-gyûrûsök lázadása két részbõl áll: van a) a bojkott, és van b) egy petíció, amelynek lényeges eleme az õszinte aggódás a saját lóvéért: „az a mûhely lehetetlenül el, amely nélkül mi és sokan mások sokkal kevesebbek lennénk. (…) Az ismétlések elmaradásával megszûnt a szerzõk és elõadók anyagi bázisa, mivel a versenyképtelen szerzõi díjakat csak az ismétlések tudták némileg kompenzálni.” Jó.   De pontosan miért is kéne a közrádiónak a mi pénzünkbõl kabaré-ismétléseket leadnia? Azért, mert „ez a mûsor évtizedeken keresztül volt az ország lakosságának fix programja a csütörtök délutáni munka és autózás közben”? Tudtommal egy másik rendszernek volt a kultúrabefogadási szokása, hogy az ember munka közben kabarét hallgatott (vö. a sorok között), véget is ért szépen.   „Bajor Imre (50) szerint a rádiónak kötelessége lenne megindokolni, miért szünteti meg a kabarét” – írja a Blikk. Bajornak igaza van. Szerintem (44) a rádió elnökének nyíltan ki kellett volna állnia azzal, hogy azért, mert a mûsor szar, Farkasházy nem vicces, soha nem is volt az, és mert nem 1981 van, hanem 2007.   „A gyökeres mûsorrendi és arculatváltozást szinte kikényszeríti, hogy a közrádió mára nem éri el lehetséges hallgatóinak kilencvenkilencvenöt százalékát, és nemcsak a fiatalok, hanem a hatvan év fölötti hallgatók is tömegesen kezdenek ’elvándorolni’” – írta nemrég a Népszabadság. Már a Petõfit is az idõsek hallgatják, de õk is át fognak pártolni a kereskedelmi csatornákra, ha nem történik sürgõsen valami.   „Az intézmény nem látja el azt a feladatot, amivel a köz megbízta, és amiért a köz a pénzét rábízza: nem juttatja el a közszolgálati tartalmakat azokhoz, akik adóforintjaikból fenntartják: az állampolgárok többségéhez” – nyilatkozta Such György az ÉS-nek, teljes joggal. A Magyar Rádióban is sürgõsen le kéne zárni a Kádár-korszak szokásait, nyelvezetét, hangzását és humorát. Régóta esedékes volt a Szabó család kiirtása, a déli nótaszó leredukálása regionális problémává, a Vasárnapi Újság civilizálása, a bemondók hangzási egyeduralmának megszüntetése.   Akár tetszik ez az ott dolgozóknak, akár nem, õk is termékeket állítanak elõ, amiket el kell adni a piacon – ráadásul épp az általuk is állandóan emlegetett rendkívüli színvonal miatt ez nem is kéne, hogy gondot jelentsen. Ehhez azonban menedzser-szemléletû, az adófizetõk milliárdjait folyamatosan szem elõtt tartó, senki által nem meglobbizható vezetõség kell, amely mindent megtesz az elõállított termék eladásáért, és nem feltétlenül finanszíroz olyan belsõ nagyvállalatokat, mint az énekkar meg a Stúdió 11. Tudom, az is nyilván érték meg mûhely.   Nem teljesen világos, hogy Farkasházy Tivadar Tényezõ min csodálkozik. Gellért Kis Gábor a Népszabadságnak azt mondta, a kolléga egyike azoknak, akik „hetente egyszer-kétszer jártak be nem túl magas, de tisztes fizetésükért” munkahelyükre, amit õ speciel kiegészíthetett egy privát csatornán, az RTL Klub-on nyomatott folyamatos politikai észosztás gázsijával (ez így bárhol máshol elképzelhetetlen volna), valamint egy, a felesége fõszerkesztése alatt (ez is milyen szellemes) mûködõ kéthetilap bevételeivel.   Amely lapnak a címlapján most nagy szerényen õ szerepel, amint veszi kalapját, miközben nyilatkozataiban megjelenik a paranoid önsajnálat: „öntelt butaság vagy jól megtervezett dolog, de valakinek az érdekében állhat, hogy lerontsa a rádió népszerûségét” – mondta a Népszavának, a Magyar Hírlapban pedig már specifikálta az elkövetõk lehetséges körét: „Igazából ez egy politikai megbízatás volt. Csak várták a kedvezõ alkalmat. (…) Az én eltávolításom egy rádiós vezetõ megválasztásának a feltétele volt.” Amióta azonban az Index kioknyomozta, hogy a rádiókabaré stábja állami pénzen repült ki Párizsba meg New York-ba (ennek ideológiáját már láthatták Napi Nonszensz rovatunkban: „a mûsor Amerikáról szólt, amirõl csak úgy érdemes beszélni, ha kint vannak Amerikában”), Rómába pedig már egyenesen a kulturális miniszter keretébõl (az ezzel hivalkodó képsor megtekinthetõ itt), nyilvánvaló, hogy itten nemcsak a közveszélyes közpénzherdálás, de a morálisan korrupt haveri vircsaft minõsített esete is fennforog, ami miatt teljesen legitim a „politikai megbízatás” végrehajtása. Elküldték tehát a Magyar Rádió Hivatalos Szerepzavarát, aki (és ez élete legviccesebb mondata, még ha önkéntelenül is) azt veti az új rádióelnök szemére, hogy „egy év alatt soha nem fordult hozzám semmivel.” A kabarét leépítik, mert kell az idõ és a hely másra is, a közrádió végre átalakul, Sas József Derûforrás pedig panaszkodhat: „minden olyan döntés, amely az emberek örömét veszi el egy kemény világban, minden, ami kevesebbet ad a derûbõl, s ráadásul ezt szándékosan teszi, ártalmas és rossz elõjel a jövõre nézve.” Így igaz. Mission accomplished. Seres László Kabaré, bojkott és közröhej a Bródy Sándor utcában avagy: jó ebédhez szól az értelmiség. www.hirszerzo.hu, 2007. június 23.